Bányai János irodalomtörténész, egyetemi tanár, a Forum vezérigazgatója az önszervezõdésünkkel kapcsolatos kérdésre válaszolva elöljáróban elmondta, hogy a demokratikus folyamatok eredményeként országszerte alakulnak szervezetek, szövetségek, társaságok, közösségek, amelyekbe az emberek nem utasításból, nem számításból, hanem önszántukból lépnek be. Aztán így folytatta:

- Érdekes lenne megvizsgálni, melyek azok a középpontok, amelyeknek a vonzáskörébe az emberek beléptek, miáltal pártot vagy egyesületet hoztak létre. Jól látható már, hogy az országban az ilyen középpont leggyakrabban nem a modern politikai fogalmakra épülõ demokratikus célkitûzés, hanem sok esetben egyszerûen a nemzeti érzület. Az emberek úgy érzik, hogy az elmúlt évtizedekben nemzeti tudatukat és jogaikat nem fejezhették ki kellõ módon, s ezért a nemzeti identitástudatban törések vannak és nyilván ez is egyik oka annak, hogy a legtöbb ilyen új szervezet - ha nem is mindig deklaratív módon - nemzeti alapokra épül.

- Én nem tartom eleve veszélyesnek azt, hogy az embereknek egy része ezt a középpontot választotta és így szervezõdött, veszélyesnek csak akkor tartom, hogyha az ilyen alapon való szervezõdés egyben elzárkózás, bezárkózás is; vagyis ha az ilyen szervezõdési forma nem abból az alapvetõ ténybõl indul ki, hogy Jugoszláviában a nemzeti elzárkózás semmit sem oldhat meg, hogy itt csak a kommunikáció, a párbeszéd, a beszélgetés az, amely megfelelõ eszköz az alapvetõ társadalmi problémák, történelmi kérdések megoldására, többek között a nemzeti identitástudatban beállt zavaroknak a megoldására is.

A demokráciát én úgy képzelem el, ahogy a görögök gyakorolták, dialógusnak, beszélgetésnek tekintem; nem véletlen, hogy a görög gondolkodásnak az igazi mûfaja a beszélgetés volt, és hogy a demokratikus gondolkodás egyik példaképe, Szokratész például csak beszélgetett. Igaz, erre is ráment a feje.

- Vállalni kell a beszélgetés következményeit is, mert a beszélgetés nem semleges formája a társadalmi életnek. Inkább egy olyan társadalmi gyakorlat, amely a megértéshez és a kölcsönös megbecsüléshez vezet, s lehetõség arra is, hogy a vitás kérdéseket, ha nem tudjuk mindig megválaszolni, de legalább együttesen tesszük fel õket.

- Persze a beszélgetésnek mint társadalmi gyakorlatnak is meg kell hogy legyenek a feltételei. Ez a különbözésnek az elismerése, a más vélemény tiszteletben tartása, a másféle elképzelés tolerálása; ugyancsak fontos az is, hogy hajlandó vagyok elfogadni a beszélgetõtárs érveit, megpróbálok hát úgy nyilatkozni, hogy megõrizve saját elképzeléseimet és elveimet, nyitottan kezdek bele a beszélgetésbe, és ennek a nyitottságnak a jegyében próbálok meg gondjaimra, kételyeimre megoldást vagy választ találni.

- Az ilyenféle kommunikációt kellene fejlesztenünk, ilyenféle kommunikációs szituációkat kellene teremtenünk ahhoz - folytatta Bányai János -, hogy az említett társaságok, egyesületek, pártok ne csak egymás mellett létezzenek, hanem egymástól különbözve, mégis egymást kiegészítve gondoljanak végig olyan sorsdöntõ kérdéseket, amelyek minden közösség életét, jövõjét definiálják. Azt akarom ezzel mondani, hogy ez a társadalmi gyakorlat, a beszélgetéses társadalmi gyakorlat, nem jogszabályzás kérdése. Azt hiszem, elsõsorban a damokratikus gondolkodás, a mûveltség, a történelmi tudat produktuma, de egyúttal a feltétele is.

A nemzetiségek vagy ahogy most megint mondják, a kisebbségek kérdésével kapcsolatban azt hiszem, hogy az igazán kisebbségi mûfaj irodalomban, tudományban, a gondolkodásban, sõt az életformában is a komparatisztika. A kisebbségi helyzetnek abban az elõnye, hogy kisebbségiként az ember legalább két kultúrának a vonzáskörében él vagy élhet. Azzal természetesen, hogy megõrzi és ápolja anyanyelvû kultúráját. Ennek a perspektívájából látja be, hogy ez az anyanyelvû kultúra története során sohasem csak önmagából táplálkozott, hanem mindig hatásbefogadó is volt, s ezekbõl a hatásokból ezeknek az ötvözésébõl teremtette meg azokat az értékeket, amelyek nemzeti és közösségi hagyománytudatunkba, történelemismeretünkbe, önismeretünkbe tartoznak (...)

- Nem véletlenül beszélek a kultúráról, s arról, hogy itt is vannak mulasztásaink, kezdve attól, hogy mit olvasunk és mennyit, egészen odáig, hogy milyen igényességgel használjuk a nyelvünket. Haragh György, a neves romániai magyar rendezõ jól ismert bennünket vajdasági magyarokat, sokat rendezett nálunk, az õ megfigyelése az volt, hogy a jugoszláviai magyar kultúrában lényegében két réteg alakult ki: egyrészt egy úgynevezett magas kultúra, egy viszonylag vékony réteg, ez az, amely igényt tart a legmagasabb szintû színházi élményekre, de legfeljebb csak néhány elõadáson tudja a színháztermet megtölteni, másrészt viszont kialakult egy jóval szélesebb réteg, amelyben nincs meg ez az igény, amelyben tömegkulturális igények stabilizálódtak, és nincs a kettõ között egy olyan középréteg, amely a jelenlétével egyrészt erõsítené a magas kultúrát igénylõket, másrészt pedig magához vonná a kevésbé igényeseket...